Az a nap is úgy indult, mint az összes többi. Feketébe öltöztem és újra gyásszal telt meg a szívem. A nap minden percében a bátyámra gondoltam, ahogy halála után láttam és arra, amikor az arca még ki volt virulva, lágy mosollyal a szemembe nézett. Folyton csak kérdéseket tettem fel magamnak, miért őt vette el az Isten, miért nem engem? Miért van az, hogy kapunk az élettől valami értékeset és egy szempillantás alatt szertefoszlik egész addigi hitünk?
Szerettem őt és tiszteltem. Sosem akartam belátni, hogy neki is lehetnek hibái és azt sem, hogy átalakulhat a sok apró helytelen cselekedete egyetlen végzetes hibává. A halála napján részegen ült be az autójába az én „tökéletes bátyám” és egy fának hajtott. Soha többé nem mosolygott rám, nem ugratott, nem nevetett ki, de már nem is vigasztalt és ölelt át, ha sírtam, mert bántott valami. Most miatta sírok, pedig már öt hónapja, hogy nincs közöttünk. Minden este mikor végeztem az iskolában, elmentem a temetőbe, hozzá. Egy péntek esti látogatásom valamit megváltoztatott bennem, azt követően nem tudtam különbséget tenni a valós és a nem valós események között, bár megpróbáltam a realitásba kapaszkodni.
Ott voltam egy fél óráig, simogattam a sírkövet, pedig tudtam, hogy nem érzi, mégis közelebb éreztem magam hozzá. A következő percben elakadt a lélegzetem és a szavam. Meredten bámultam az elkerített, díszes sírok közé. Volt ott valaki, egy férfi. Háttal állt nekem és az egyik sírt nézte meredten.Egy nagyon régi sírt, amit még valaha a harmincas években készítettek. Nem tudtam felfogni, hogy mit keres egy férfi a zárt temetőben, hajnalban, ámbár ezt ő is megkérdezhette volna tőlem. Kicsit megrémített, a kapu felé szaporáztam a lépteim, halkan mentem, nehogy észrevegyen, de nem sikerült. Mikor a háta mögé értem, hátranézett, és amikor megláttam az arcát, elgyengültem. Fiatal, úgy 19-20 év körül lehetett, a szeme messziről is gyönyörű szép volt. Tengerkék színű és a tekintete tele volt érzelmekkel, gyengédséggel. Kis ideig csak néztünk egymás szemébe, úgy éreztem eltudnék veszni benne. Lassan elmosolyodott és így szólt kisfiús hangon:- Mit csinál egy ilyen gyönyörű lány éjjel a temetőben?Visszamosolyogtam, közelebb léptem hozzá, s félénken válaszoltam: - A bátyámat látogatom, minden éjjel eljövök hozzá. - Örülnék, ha hozzám is eljönne valaki éjjelenként- válaszolt, majd hozzá tette- Mondjuk te.Amint kimondta, kicsit zavarba jött, aranyosan mosolygott. Én már akkor éreztem, hogy szeretnék közel lépni hozzá, átölelni. A szimpla jelenléte is bizsergést okozott bennem. Sokáig nézett rám, érdeklődő tekintetében éreztem, hogy benne is megmozdított valamit a találkozásunk. Annyira rákoncentráltam, hogy már szinte az is kiment a fejemből, hogy haza kellene mennem. Muszáj volt, nem akartam, hogy a szüleim idegeskedjenek, hisz tudtam, hogy a bátyám halála után, még jobban féltettek, csak én maradtam nekik. Elindultam a kapu felé, de az ismeretlen fiú utánam szólt:- Miért mész el? Kérlek ne hagyj magamra!A viselkedése egy árva, magára hagyott gyermekre emlékeztetett, aki mindenkinek örül, aki beszél vele és minden idegszálával próbál kötődni valakihez. Mégis volt benne valami, ami erőteljessé és férfiassá tette. Nem akartam ott hagyni, de el kellett mennem. Végül abban egyeztünk meg, hogy elkísér a kapuhoz. Lassan sétáltunk, nem sokat beszélgettünk, de néha feleslegesek a szavak. Vonzott benne a titokzatosság, az este még a nevét sem tudtam, mégis mélyebb nyomot hagyott bennem, mint a fiúk az iskolából. Ők beszélhettek hozzám órákig, mégsem jegyeztem meg semmit abból, amit mondtak. Amikor a kapuhoz értünk, megfogta a kezem, a bőre jéghideg volt. A szemembe nézett, lassan felemelte a kezem és megcsókolta. A szívem összerezzent, többet akartam, de nem mondtam meg neki és én is igyekeztem őrizni a titokzatos lány szerepét. Mikor elindultam haza, visszanéztem és láttam, hogy ő is engem néz, de mikor másodszor visszapillantottam, ő már nem volt sehol.Másnap az iskolában állandóan kalandozott a fantáziám, ezerszer lepörgettem magamban azt, hogy rám nézett, s azt ahogy megérintett. Minden percben a kék szeme lebegett előttem. Már alig vártam, hogy újra elmenjek a temetőbe a bátyámhoz, de titkon reménykedtem, hogy újra látni fogom. Mikor hazaértem, öt hónap után először éreztem azt, hogy valami éltet. Azelőtt csak magányosan bolyongtam a világban, nem éreztem semmit, nem tudtam örülni. Nem volt más a szívemben, csak gyász és fájdalom.
Folytatás a következő részben...
Sűrű napom volt, rengeteg teendővel, ezért csak éjfél után tudtam eljutni a temetőbe. A kaput már bezárták, de annyira be akartam jutni, hogy inkább felmásztam az öreg vaskerítésen, hogy átjussak a túloldalra, inkább vállaltam a veszélyt, minthogy haza kelljen mennem. Egyedül sétáltam a sírok között, az égbolt különös fényben pompázott. A Hold majdnem elérte a telihold teljességét, de még kellett neki néhány nap, fénye azonban mégis betöltötte a sötét temetőt. Körülötte a felhők nagyon gyorsan mozogtak, így az árnyak játéka a földre tükröződött. A testvérem sírja majdnem a temető legvégén volt, ezért sokáig sétáltam, hogy elérjek oda, közben hallgattam a sírok között a misztikus csendet és néztem, hogy néhány helyen még pislákol egy-egy gyertya gyenge kis lángja. Mást borzongással töltött el ez a hely, engem nem, inkább elvarázsolt és különös hangulatot teremtett a szívemben. Úgy éreztem ez a hely az élet és a halál találkozása, mégsem féltem. Mikor elértem a sírhoz, leültem egy kis padra, amit még a szüleim tettek oda.
Tihanyi Stella
A weboldal tartalmának a másolása tilos, szerzői jogvédelem alatt áll.
Okostelefonoddal, már utazás közben is olvashatsz minket!
